A 2017-es Testről és lélekről című filmről rengeteget cikkeztek a tavalyi évben, ugyanis számos külföldi díjra jelölték a filmet. Sokan úgy gondolták, hogy a Saul fia után ez a film lesz a második nagy magyar sikerfilm, melyet nemzetközileg is elismernek.

Bár a Saul fia is egy rendkívül nyomasztó mozifilm lett – hiszen mi lehetne nyomasztóbb, mint egy haláltáborban, “élőholtként” vergődő főszereplő keserves küszködése az emberség megőrzése céljából – mégis csak egy igen mély mondanivalójú művészfilm lett a végeredmény, melyet mindannyian jól ismerünk, és melyen egy egész ország hónapokig gondolkodott.

A Testről és lélekről is egy művészfilm, mely egy magas színvonalú szerzői alkotás, cseppet sem nevezhető közönségfilmnek, azoknak a nézőknek való, akik nyitottak az intelligens, finom humorra, és a művészfilmek velejárójára: az abszurd körülményekre. A film ugyanis egy feldolgozóüzemben dolgozik, ahol folyton csurog a vér.

A főszereplők: Endre és Mária. A történet központi eseménye, hogy a nő is, és a férfi is elmondják egy pszichológusnak, hogy mit álmodnak: mint kiderül, ugyan azt, egy őzpárként élik a boldog közös életüket. Mária egy meglehetősen zavaros személyiség, aki egyedül eszik, nem bírja elviselni, ha valaki megérinti, és gyermekpszichológushoz jár, néha pedig lego figurákkal imitálja a való életet.

A film tehát művészfilm, de sok kritikus úgy gondolja, hogy olyan embertípusokat és jellemvonásokat vonultat fel, melyek még sosem voltak láthatók a mozivásznon.